Ajándék novella

A szerelem, a szeretet nem egy napról szól. Érezni kell mindig, mindenkor. Ezért adom ezt a novellát Nektek. A világunkról és a szeretetről szól és a karácsonyról.
Ám, hogy tudunk-e szeretni, azt mindig mi döntjük el, nem az idő. Szívből, tőlem, nektek.

A novellát, lentebb olvashatod el, vagy a linkre kattintva letöltheted e-könyv (.epub) formátumban is.

A kisfiú, akit nem ölelt meg senki

– Mivel sosem figyeltek arra, ami a meeting témája, ezért mindenkinek a céges tabletjére tetettem Tomimanóval egy sentinelt. Így látni fogom ki az, aki nem a prezentációt nézi, hanem a Mikki Kupa futamait, a rénszarvas versenyen.

A teremben halk morgás futott végig és YolliPukki elégedetten nézte, ahogy sokan villámgyors mozdulatokkal váltanak át a GIFT 2.1 verzióban elkészített prezentációra. Látta, ahogy a laptopja sarkában peregnek a számok és a végén megáll 99 –en.

– Valaki még mindig nincs velünk – mondta hangosan.

Mindenki egymásra nézett és nem értették.

– Főnök…

– Misimanó. MOST ne nyalj.

– Főnök magánál fut egy app.

– Nálam? – nézte a laptopot YolliPukki és nem látott semmit, csak a prezentáció neki kifejlesztett változatát és egy kis ablakban a SpyMe alkalmazást, amin láthatta mit chatel-nek egymással a többiek.

Misimanó megigazította a szemüvegét és óvatosan benyúlt főnöke válla felett majd pár mozdulattal az egérrel megnyitott egy alulra letett ablakot. Kicsit mosolygott, mert megint  Mariah Carey digitálisan átdolgozott klipje ment az All I Want for Christmas Is You című dalra. Az énekesnő a Naked 3.2 alkalmazáson némi Photoshop 4.0 segítségével egy szál sapkában énekelt.

– Ezt becsukom Főnök.

– Khm. Köszönöm Misimanó. Karácsonyi zenéket kerestem és erre… Meg tudom találni majd?

– Elmentettem a Kedvencek fájlba, főnök.

YolliPukki elégedetten látta a 100- as számot.

– Akkor kezdjük. Nem kell senkinek se jelentenie, hogyan áll a ajándékokkal, meg levelekkel és egyéb dolgokkal. Pontosan tudlak követni benneteket. Küldtem feljegyzéseket, hogy kinek milyen extra feladata lesz. Muszáj egy kicsit emelni a látogatások számát, mert egyre kevesebben hisznek a Mikulásban. Százalékosan a tendencia ijesztő. Az Itech csapat dolgozik és nyomulunk a Facebook- on, Instán, Tik Tokon meg Misimanó tudja még hol. A lényeg: lépnünk kell, mert ha nem fejlődünk, el fogunk tűnni, mint a karácsony értelme. A katolikusok még mindig kaszálnak a Jézuskával! Lassan 2000 éve! Mi meg hanyatlunk, mint… mint…egy…

– Kiszáradó karácsonyfa ága-  fejezte be Misimanó.

– Ezt én másképpen ismertem. Már ez se az igazi – sóhajtotta YolliPukki és nagyot kortyolt a poharából.

– Mi ez a moslék?

– Sütőtök ízű koffeinmentes, vegán latte. Karácsonyi ital. Fahéjjal.

– Az ilyenektől utálják meg a karácsonyt.

– Egy nap alatt 236000 lájkot kapott, csak Szlovéniában.

– Egy kis városban ennyi lájk?

– Az egy ország Főnök.

– Jó. Misimanó legyél kedves és ne rajtam kísérletezzél. Arra ott vannak az emberek. Hozzál egy kólát. Ahogy szoktam.

– Igen, főnök –bólintott Misimanó.

– Tehát. Mint az a prezentációban látjátok, van amiben még jók vagyunk. Márkmanó javasolt pár dolgot a dizájn szempontjából, erről kaptok egy külön dokumentumot, véleményezés leadása holnap 11 óra. Délelőtt. A klímaváltozás miatt az a nagy piros kabát, meg sapka felejtős lenne. A csizma maradna és szponzori szerződésünk lesz egy farmergyárral. Aztán egy olasz divatcéggel. Aminek a nevét Misimanó tudja. Ami még újdonság: a napszemüveg.

– Hogy mi? – nézett nagyot az asztalnál ülők többsége.

– Sok pénz. Százalékos megtérülési rámpa.

– Ráta főnök, ráta – mondta a visszatérő Misimanó.

– Jó, akkor ráta. Tehát viselje mindenki. Bármilyen bejelentkezésnél, csodánál vagy bárminél. Sapka. Saját feliratú, mindig az aktuális szponzorral. Jól mondom? – kortyolt a kólából YolliPukki.

– Igen, főnök.

– Ebből mintha hiányozna a szokásos – nézett keményen.

– A meeting végén főnök. Mert megint énekelni fog és mindenkinek HoHoho- val köszön.

– Talán mert Mikulás vagyok.

– Főnök inkább a dalokkal van baj, amiket olyankor előad. Emlékezzen vissza …

– Jó jó. Néha kicsit…

– Sok a szokásos, főnök.

– Hm. Az új dizájnt két helyen próbáljuk ki. Teszteljük. Az amerikai piacon jók vagyunk, ott az egész már üzlet, tehát ha a – feltette a szemüvegét és olvasta a képernyőről –brandet erősítjük a dizájn által és 21% influenszert megveszünk, akkor befut a deal és a marketnig feeling emeli a shoppingolást. Bármi legyen is az. A másik terület Kelet- Európa. Ott nagyon hisznek a mesékben. Valamint a nyugat majmolása százalékosan még mindig magas. Dolgozunk majmokkal? Már a rénszarvas se marad?

– Költségszempontból a majom valóban olcsóbb lenne, de a rénszarvas a brand miatt továbbra is kell, mert az emócionális ráhatás erősíti a financiális terjeszkedést – mondta Palimanó.

YolliPukki nézte a szemüveges manót, majd Misimanóra pillantott, aki kicsit megrázta a fejét, hogy most ezzel nem kell törődni.

– Igen. Nos. A kérések feldolgozása eljuttatása a megfelelő szekciókhoz, az új algoritmusokkal, a keresőmotorokkal és a nagyobb szerverkapacitással 94%- on áll, ami így három nappal karácsony előtt jó, 4,2% fejlődés. A hatékonysági koeficni..

– Koeficiens – mondta Misimanó.

– Legyen. Jobb, mint a tavalyi, fickándozva azonban..

– Financionálisan.

– Bakker! Szóval úgy, még van hová fejlődni. A költségek szintje csak az ajándékoknál emelkedett, határértéken belül vagyunk. Gratulálok, szép munka.

Megtapsolták magukat. Mert jól dolgoztak. Vagy, mert a statisztika azt mutatta és ez utóbbi mindig fontosabb.

– A Mikulás Imi.. az ki?

– Imidzs, főnök.

– És Ő ki?

– A Mikulás, ahogy elképzelik az emberek és ahogy képviseljük, főnök.

– Komolyan? A Mikulás imidzs erősítése most a legfontosabb. Ezért több megjelenést tervezünk.

– Mármint menjünk háztetőkre, meg szánon, meg ilyenek?

– Pontosan.

– Főnök sehol sem lehet rendesen parkolni az antennáktól. A rénszarvasok sárgarépa fogyasztása még mindig magas. Mert az e- rénszarvasok kínai változata nem tökéletes, a Tesla által küldött meg magától megy mindenfelé. És a kémények… már bocs főnök. Tudja mibe kerül egy komplett Miki ruci pucolása?

– Misimanó. Miért nem értek semmit Észak Miki szavaiból?

– Kicsit egyszerűsített nyelven beszél, hozzászokott, hogy az elmúlt években csak 140 karaktert használhat a Twitteren. Mert ott többet nem értenek meg.

YolliPukki megvakarta a szakállát.

– Észak Miki. Jelenjetek meg parkokban. Házaknál. Bevásárlóközpontokban, bárhol, ahol vannak gyerekek. Esetleg szülőkkel.

– Főnök a plázákban, mármint bevköz-ben nagy a konkurencia.

– Misimanó?

–  Nagyon sokan öltöznek be Mikulásnak és minden boltban lehet fotózkodni, szelfizni vagy videót készíteni, akár élőben is a Mikulással. A fizetendő összeg is ettől függ. Las Vegasban rulettezni is lehet a Mikulással.

– A golyó ugye…

– Főnök! – szólt méltatlankodva Misimanó.

– Ja. Értem. Észak Miki. Old meg. Ezért vagy főnök. Metró, repülőtér. Fodrászok. Edzőtermek. Óvodák. Iskolák. Gyors éttermek. Lassú éttermek.

– Vettem főnök, nyomjuk.

– Ne nyomjad, csináld. Világos minden? Remek. Még valami mindegyikőtök kiválaszt EGY esetet, amit személyesen old meg.

Hatalmas volt a felzúdulás.

– EZ nem vita tárgya. Misimanó ötlete, hogy lássuk, ki lenne alkalmas a helyemre.

Hirtelen nagy csend támadt. YolliPukki végre nyugdíjba megy, tiszteletbeli Főmikulás lesz és akkor azt a jó kis kéglit ott az Északi Sarkon az alulról világított úszómedencével, meg spéci Aston Martinnal ott hagyja az utódnak. YolliPukki látta a csillogó, dollárszemű Mikulásokat és magában megveregette Misimanó vállát. Mert Ő megmondta, hogy ez a csali olyan kukac, amit még egy szűz hal is benyel csont nélkül. Tessék. Igaza volt.

– Peti Miki? Probléma?

Mindenki arra nézett. Peti Miki, akinek Kelet 24 Mikulás volt a hivatalos besorolása, ült a helyén. Négy körzet volt. Észak, Dél, Nyugat, Kelet. Ezen belül huszonnégy szektor és egy Mikulás, akit Kelet vagy Észak Mikulásnak hívtak. Peti Miki a keleti 24- es szektort irányította. Nem volt egy eredményes szektor, mindig éppen hogy hozta a számokat. mindig volt valami különleges ügyük. Amit senki nem értett miért is nem lehetett egyszerűen mondjuk egy Playstation- nel megoldani? Peti Miki még ült és valamit felírt a papírjára. Ne már! Papírt tesz a tabletre és azon ír! Honnan maradt itt ez a fickó?

– Nincs, főnök.

– Akarsz valamit mondani?

– Semmit, főnök.

– A szokásos? A karácsonynak a szeretetről kellene szólnia szöveg?

– Nincs, főnök.

– Beteg vagy Peti Miki?

– Már régóta, főnök. Elmúlik. Minden elmúlik egyszer.

– Nem akarsz YolliPukki lenni?

– Nem, főnök.

A többiek nevettek és a lemondóan csóválták a fejüket. Ez a Peti Miki eddig se vitte semmire, nem is fogja. Közben már üzeneteket küldtek az asszisztenseiknek, hogy valami lájtos kis partyt szervezzenek nekik, ami látványos, csillogó, nagynak látszik, olcsó és piszok jól mutat az Instán. Elköszöntek egymástól és zajongva mentek kifelé. Boldog karácsonyt kívántak, pedig belül mindegyik már előre örült, hogyan fogja megszívatni azt a sok nullamikit, mikor ő lesz majd YolliPukki. Ajjajj, de szép lesz!

– Pet Miki, várj-  mondta YolliPukki.

Peti Miki állt az asztalnál. Kezében egy irattartó, fenyőágakkal és gömbökkel díszítve. Papírból. Kusza betűkkel rajta: MIKULLÁSNAK PANNI.

– Régi emlék?

– Régi, főnök.

– És most is visztek ajándékot neki?

– Meghalt, főnök. Kilencéves volt.

– Kellemetlen. Nem mutat jól az oldalunkon.

– Misimanó már levette. Minden ilyet, főnök – mondta szenvtelen arccal Peti Miki.

– Tudod Peti fiam, a cégnek fontos a jó vélemény. Az mindig jó eredményt hoz, szponzorokat, vevőket és a cég nagyobb lesz.

– Hazugsággal.

– Peti Miki.Ne kezd már megint,jó?

– Rendben, főnök. Mehetek?

– Miért nem akarsz YolliPukki lenni?

– Nem vagyok rá alkalmas. Ennyi léleknélküli százalék Mikulással nem bírnék. Meg nekem nincs képességem ehhez, amit csinál, főnök.

– Ez nem igaz Peti Miki. Ismerlek már régóta. Akkor is mindig volt valami bajod. Mindig morogtál. Szembe mentél a hóviharral, aztán eltemetett.

– Akkor még volt hóvihar, főnök.

– Az most is van Peti Miki. Csak nem úgy hívják. Mindig panaszkodnak rád. Elviszik a legjobb Mikulásaidat. Hányan is voltak itt, akik nálad lettek Mikulássá?

– Ötvenkilencen főnök.

– És ebből hányan alkalmasak YolliPukkinak?

– Tizenketten főnök.

– Déja vu érzés. Tizenkettő. Melyik lenne a legalkalmasabb?

– Nézze főnök én…

– Melyik? Misimanó! A szokásost bele – mutatta fel poharát YolliPukki és megvárta, amíg Misimanó vodkát tölt a kólához.

Nagyot kortyolt belőle, aztán csettintett a nyelvével.

– Na ez már karácsony. Kérsz, Peti Miki?

– Munkaidőben sosem,főnök.

– Mondjuk végeztél – kacsintott fehér szakálla felett a főnök.

– Nem mondhatom, mert nem igaz. Nem becsületes, főnök.

YolliPukki bólogatott és újabb poharat vezényelt. Peti Miki tényleg nem alkalmas YolliPukkinak. Becsület. Hm.

– Szóval melyik?

– Főnök…

– ÉN vagyok a főnök, jól mondod. Akkor mondjad.

– Nyugat Miki.

– Az a nyomulós, sunyi pofájú? Aki rézsút köpi a szaloncukrot?

– Nem láttam még, hogy ezt teszi, főnök.

– Misimanó?

A manó zavartan mosolygott. YolliPukki rápillantott Peti Mikire.

– MONDJAD!-  dörrent rá.

– Főnök…

– MONDJAD!!! – csapott az asztalra.

– Misimanó nem fog mondani semmit.

– Mert?

– Mert megegyezett Nyugat Mikivel, hogy segít neki és ha Ő lesz YolliPukki, akkor Misimanó lesz a Főmanó. Együtt fogják irányítani a céget. Mindenhová az Ő mikulásaik kerülnek.

– Misimanó?

– Hazudik, főnök. Nem hiszem, hogy bármi bizonyítéka lenne, hogy… – intett fölényesen a villogó szemű manó.

– Peti Miki?

– Nem érdekes, főnök. Jók lesznek együtt.

– Az egész úgymond, személyes megoldás ötlet a Tiéd volt Misimanó. És én elfogadtam, mert jó ötlet. Csak azt nem tudtam, hogy lefutott a dolog.

– Nem kellene hinnie egy …

– Minek?

– Nem akarom Peti Mikit megbántani, de nem alkalmas a feladatra. A posztra, amit képvisel.

– Ő az egyik legjobb Mikulás, Misimanó.

– Meglehet főnök, Ő VOLT a legjobb Mikulás. Csak a világ változott. Peti Miki meg nem. Más kell most, nagyon más. A cég érdekében.

– Azt hittem mi vagyunk az emberekért és nem az emberek értünk – mondta Peti Miki.

– Elavult felfogás. EZ nem hoz profitot – mondta Misimanó.

– Van, ami fontosabb a profitnál.

– Na már megint jön a szeretet szöveg. Meg, hogy jóemberek kellenek és nyitott szív meg lélek! Abból hogyan fizeted a szolgálati szán újravasalását?

– Misimanó. Alapállásba a mézeskalács pusztítót. Szóval Nyugat Miki. Nem szeretem. És Misimanó, mint főmanó. Azt se szeretem.

– Főnök, most komolyan elhiszi neki? Ő egy senki!

– Ő , Misimanó, egy IGAZI Mikulás. Amilyen Nyugat Miki sosem lesz.

– Főnök én…

– Peti Miki van valami bizonyítékod Nyugat Miki és Misimanó hogy úgy mondjam tervéről?

– Nincs főnök. Csak gondolkodom. És látok, nemcsak nézek.

Misimanó gúnyosan elhúzta a száját és YolliPukki ebből tudta, hogy Peti Mikinek igaza van.

– Figyelj Peti Miki. Találj egy esetet. Old meg. És ha az lesz, ami igazán MIKULÁS dolog, te leszel YolliPukki.

– Nem vagyok rá alkalmas.

– Mert?

– Nem tudok mindenkivel harcolni. Megértetni, hogy a szeretet, a becsület az fontosabb, mint a százalék, profit ráta és egyebek. A szív a fontos, a lélek. A mosoly és a barátság. Nem lenne szövetségesem. Ott állnék egyedül. És azt nem tudnám megoldani. Nem lehetnék igazi Mikulás, amit szeretek csinálni. Adminisztráció. Prezentációk. Megjelenések. Mindig valaki motyogna a fülembe. Másokról. Aztán akikről motyogtak, azok motyognának azokról, akik róluk motyogtak. Sosem lenne vége.

YolliPukki nézte Peti Mikit. Talán az utolsó igazi Mikulást. Valóban nem alkalmas arra, hogy a céget menedzselje. Nem, mert az Ő értékei az igaziak, csak az már senkit sem érdekel. Nyugat Miki? Hm.

– Már nem harcolsz Peti Miki? Hátat a hófalnak?

– Már nincs hófal, főnök. Műhó van. Az is csak takarékosan.

YolliPukki mosolygott.

– Rendben. Menjél. Aztán a Te eseted lesz az első, amit megnézünk a következő meetingen.

– Legalább vidáman fog indulni az egész – nézett szánakozóan Misimanó Peti Mikire.

– Mindent megteszek, hogy jól szórakozzatok Főmanó.

– Nagyon kicsi vagy te ahhoz, hogy…

– Misimanó! Elég. Tudod mit szoktam mondani Peti Miki?

– Régen vagy most?

– Régen.

– Szeretetet adjatok, mert anélkül, minden ajándék üres.

– És te, Peti Miki mit szoktál ilyenkor mondani?

– Nagy cifraság mögött kicsi szeretet van.

– Jó utat Peti Miki!

– Csak oda suttogta –  Misimanó és elindult a főnöke után.

 

 

A régi bordó laptop, a kissé már kopott fekete betűkkel ott volt az asztalán. Kérések, e- mail- ek futottak rajta. Peti Miki nézte őket, szavakat kapott el, majd görgetett tovább. Keresett valamit, amiről nem tudta még mi az. Csak azt tudta, meg fogja találni. Biztosan. A Mikulásnak írt kívánságok garmadája. Az ő szektorában. Rengeteg. Egyre több. Mert ez a szektor valahogy szegényebb. Illetve nem is igazán. Kettészakadt. Nagyon gazdagok és nagyon szegények kértek a legtöbbször. Középen meg kevesen vannak már. Mert felfelé kerültek vagy lefelé. És középen alig voltak. Látta a kérésekből. Azt is látta, a gazdagok mindig többet kértek. Mert ők azok, akiknek minden kell. Rögtön. Azonnal. Mert ha a Karcsinak van, akkor neki is kell. Új, nagyobb, más. Emlékezett arra, amikor az első olyan kérés befutott, hogy egy tizenkilenc éves lány nagyobb melleket akar karácsonyra. Nem kért, akart. Nem is értette. Akkor sem. Nézte a lányt, aki nyúlánk volt, szép szemekkel, riadt mosollyal és sportos alkattal. Nem kellet szerinte semmivel sem nagyobb neki. Főleg nem tizenkilenc évesen. Mert szép volt a lány. Csak önmagának nem volt szép. Mert azt hitte el, amit mondtak neki, nem azt ami önmaga volt. Másnak akarta látni magát és úgy gondolta, ehhez ez a legjobb út. Hogy megnézzék. Hogy fontos legyen. Ezáltal. Nem a mosolya, a szeme ,az esze volt a fontos. Ahogy kinéz. Amit kifelé mutatni tud. Nem kapta meg. Aztán a lány szomorú lett. Magának való. Nem nevetett, nem mosolygott már. Bezárta magát egy világba, ahol nem volt napsugár, ami cirógatta volna a bőrét. A következő karácsonyra nem kért semmit. Peti Miki megnézte mi van vele. Egy klinikán nézett a semmibe, csont soványan és nem ismerte meg az anyját. Aki talán akkor jött rá, van egy lánya. És szidta a mobiljába merült férjét, hogy miért is nem fizették be a lányt az operációra. Mert akkor most boldogan élne. Velük. Meg egy fiúval. Egy jó helyről való gyerekkel. Mert az fontos. És az apa akkor is a nővérke lábát nézte és titokban képet csinált róla. Az anyja meg csak sírt. Óvatosan, hogy a smink megmaradjon, mert a barátnőivel egy óra múlva teázni fog a New York Palace Café- ban és ott nem szabad, hogy látszódjon rajta, sírt. Mert a látszat a legfontosabb.

Peti Miki görgette tovább a leveleket. Új mobil, laptop, OLED tévé, új autó, Bahamák, Rolex óra, új szerető, sok pénz, még több pénz, másik ház, lakás villa, fűthető úszómedence, süllyesztett uszoda, pálmaház, saját park, másik ló istállóval, új szerető, régi vágyak, ölelés, rengeteg pénz, három pasi…Akkor kiegyenesedett és visszament a kívánságokban. Ölelés. Ez most nem az az ölelés kérés volt, hogy több nő vagy több pasi együtt vagy külön. Megnyitotta a levelet:

„Kedves Mikulás!

Ákos vagyok és 12 éves. Leszek januárban, de az mindjárt itt van. Azért írok neked, mert kérni szeretnék. És hátha te tudod teljesíteni. Szeretnék egy ölelést kérni. Karácsonyra. Olyan igazit, mint a filmeken. Ha lehet. Mondjuk, ha nem érsz rá, akkor küldjél valakit. De Téged jobban szeretnélek. Mert nem láttam még igazi Mikulást. És ha nem muszáj, ne legyen szakállad. Vagy ne akkora. Mert az olyan nem igazi. Mindig azt várom, leesik.

Előre is köszönöm!

Takács Ákos

U.I. Tudod Mikulás engem még nem ölelt meg senki.”

Peti Miki nézte a képernyőt. Még vagy hússzor elolvasta a levelet. Megsimogatta a szakállát. Megnézte a címet, aztán elővett egy térképet és megkereste a helyet. Lakótelep. Nem a legjobb, nem is a legrosszabb környék. Olyan szürke és reménytelen, mint maga a házak, amiben éltek az emberek. Rákeresett Ákosra a szokott helyeken. Takács Ákos 11 éves. Átlagos tanuló. 156 ismerős. Rokonok és iskolatársak. Mindig azt lájkolja, amit a többiek. A hozzászólásai is egyetértések. Családi fotók. Mallorca, Kréta, Antalya. Aztán London Eye. Eiffel torony. Brandenburgi kapu. Egy mosolygó harmincas apuka, már kis pocakkal, ritkuló hajjal. Egy harmincas anyuka már mélyebb árkú szemekkel, amiket már a  napszemüveg sem takart, modern frizurával, ami nem áll jól neki, de trendi. Már kissé hanyagolt testtel, márkás ruhában. Mindig mindenhol, napszemüvegben. A szülők. Peti Miki keresett a képek között. A szemeket kereste, mert abban van az igazság. Ő abban lát meg mindent. Bánatot, örömet, fájdalmat és boldogságot. Mindent. Napszemüveg. Mindenhol. Néha úgy hogy látszódjon a márka felirata. És egyetlen képen sem néztek egymásra. Nem fogták egymás kezét. A nő keze néha a férfi vállán. És mindkettőjük keze a gyerek vállán. Mert az övéké. Nem engedik el. Kell. Csak nem tudják, minek is igazából. Műmosolyok. Mindenütt. A nő igazi insta beállással, düllesztve, hasa behúzva, csak alul egy kicsi hurka, amivel nem tud mit kezdeni. A férfi mindig kihúzza magát és feszíti petyhüdté vált izmait. Mikor csak áll az utcán. És néz a napszemüveggel valahová. Nem a gyerekre. Nem a nőre. Messze. Nagyszülők. Egy nagymama. Aki dolgozik. Rengeteg kép a munkájáról. Róla semmi. Egyedül él. Néha egy Marci felbukkan mellette. Kiránduláson. Veronában. Madridban. A barátnői sok képen. A lakása. Zöld növények mindenütt. Íróasztal, könyvespolc. Sosem mozdított könyvekkel. Az autó, egy Mokka. Új rendszámmal. Balaton. Keszthely. Barátnők megint. Egy vitorlás, giccses naplementével. Pezsgős pohárba fulladó nap. Csak Ákos nem volt sehol sem. Egyetlen képen sem. Karácsonyi fotók. Család. Ákos külön áll. Egymással vannak, nem együtt. A nagymama, ahogy egy laptopot ad Ákosnak. Nem rá néz. Tökéletes mosoly a kamerának. Aztán a nő, ahogy a nagymamát nézi. Utálat. A férfi, ahogy nem néz az anyjára, csak átöleli. És a nagymama mosolyog. Az új fogaival. Amikkel már mosolyoghat. Ahogy tanulta. Peti Miki még böngészik, keres. Nem talál. Egyetlen képet sem, ahol a kisfiú mosolyogna. Ahol játszana. Ahol fagyit nyal a szüleivel. Ahol focizik vagy biciklizik a barátaival. A Merida csodabringával. Sehol, ahol valakitől puszit kap. Ahol visszamosolyogna. Ahol élet van a szemében. Azokban a nagy barna szemekben. Takács Ákos. A kisfiú, akit nem ölelt meg senki. Ezért írt a Mikulásnak.

– A manó rúgja meg – dörmögte Peti Miki és felállt megkeresni a szakállvágó készüléket.

Mert dolga volt. A legnagyobb a világon, szeretet vinni egy kisfiúnak, akit nem ölelt meg senki. És ez dübörgött benne akkor is, amikor hullott a mosdóba a deres szakálla, alig hagyva belőle valamit mutatóba. Peti Miki rettentően mérges volt. Keserű, csalódott és eltökélt. Megcsinálja. Ha soha többé nem is lesz utána Mikulás, akkor is. Takács Ákos várja őt. A kisfiú, akit nem ölelt meg senki.

 

Pár nap múlva karácsony. Emberek siettek. Csomagokkal, felpakolva étellel- itallal. Gurulós bőröndök zaja visszhangzott a szürke házak közötti téren, csapódó csomagtartók és induló autók zaja tört magának utat a szikrázóan tiszta kék égbolt felé. Irigy, gyűlölt, sóvár pillantások kísérték a síboxban eltűnő lécek surrogását. Hogy nekik lehet, mert szerencséjük volt, jó helyen voltak jókor, benyalták, kifeküdték maguknak a frankót és most már csak pénzt számolják, költik rendületlenül és csak azért vannak itt a szürke, mosolytalan házakban, mert  még nem épült meg a csodapalota, nem találták meg azt a villát, amit szerettek volna vagy csak egyszerűen nem volt hely ott, ahol Ők éltek valahol a Háló felett, ahová Mások nem juthatnak el. Nem is engednék. A munka, hogy azzal értek el bármit is, sosem szerepelt lehetőségként. Aki itt élt az tudta, munka által magasra nem lehet jutni. Függőlegesen csak a hülyék másznak sziklát, akinek esze van ,az vízszintesen kifekszi magának a csúcsot, ahogy egy potentáttól olvasta Peti Miki. Mert ilyenekkel volt tele akkor már a világ. Mindenhol. Ők kellettek és Ők voltak a példa mindenkinek. Legyél ilyen, érd el, ragadd meg. Nézzél, de ne láss és a bankszámlád fényre derül!

A nap sütött, pár kósza madár csapott a felhőtlen égboltra a kellemes majd húsz foknyi melegben. A tél már ilyen volt. Digitálisan mutogatott képeken még havas tájak voltak, párás szavak és büszke mosolyok sapkák alól, virgoncan vigyorgó hóemberek igazi répával az orruk helyén, síléceken száguldó tökéletes férfiak és nők mindig mosolyogva. Minden probléma és baj nélkül. Sehol semmi, ami megzavarhatja a képet. Fájdalom, baj, rettegés, szegénység. Tökéletesség van. Patyomkin élet. Szebbé hazudni a mindennapokat. Tudva, hogy nem igaz. Megfelelni. Azt mutatni milyen jó minden. És megmutatni ÉN ezt elértem. Te meg nem vagy sehol. Senki vagy, mert ezt nem tudod megcsinálni. A felszín számít. Hogy elfogadjanak ott, ahol lenni akarsz akkor is, ha semmi keresnivalód ott, mert az nem a Te életed. Átéled az életedet és nem megéled, ahogy ezt egy írónő mondta. A test az úr. A lélek meg valahol elmarad. Nem is bánod. Kevesebb gond, több élvezet.

A nap sütött és senki, aki nézte volna Peti Mikit nem hitte volna el, három nap múlva karácsony és egy ilyen Mikulás fogja vinni az ajándékokat szerte a világba. Az új dizájn szerint öltözött. Eltéve néhány káromkodást Márkmanónak. A fekete csizma, nagy rézcsatokkal. Farmer nadrág kicsit, hogy is mondta?, slankított, ezért nem volt kényelmes. Egy halványlila pulóver, garbó nyakkal, ami viszont mustársárga színben pompázott. A napszemüveg. Ami világosodott, ha kell. És persze a baseball sapka. Az aktuális szponzor nevével, aki a legjobb terméket kínálja a hónalj szárazon tartásához. Ült ott és élvezte a napsütést. Mivel Mikulás volt, igazából az időjárás, hideg, meleg meg ilyesmi nem érdekelte. Nem érzékelte, nem hatott rá. A napsugár szépsége, melege, ahogy végigfutott a füvön, az érdekelte. Az a kis madár, ami a mellette lévő fa ágán ringott, pici fekete szemével nézett rá, aztán elrepült. Az a baba, amelyik gurgulázva kacagott anyja arcába, amin csak boldogság volt, mert a gyerek az maga boldogság. A kis totyogó emberke, aki elszántan teszi meg első lépéseit , hogy elérje azt a száraz falevelet, amit meg akar nézni, mert neki az a legfontosabb, tanulni, megismerni mindent, amit még nem tud. És semmit sem tud. A néni, ahogy lassú léptekkel, kis szatyrával lépked a lépcső felé, összeszedve erejét, hogy ma is sikerüljön feljutnia és eltalálni a kulcslyukat remegő kezével. Nem kérni meg senkit, hogy segítsen neki. Ugyan ki is segítene? Ha mégis, akkor se keljen, mert az azt jelenti neki, megint egy közelebb került a véghez. Most szerencséje volt, mert kinyílt a kapu és egy göndör barna hajú srác beengedte. Aztán jött lefelé, kezében egy tablettel. Mosoly nélkül. Nem érdekelte a napfény, a kismadár, a baba, a kisember törekvése, az autójukba büszkén már most a húsz fokban sípulóverben beülő emberek, a néni se érdekelte csak beengedte, tudta a negyediken lakik, amögött az ajtó mögé bezárva, amin négy zár is van. Aztán jött le a lépcsőn és kicsit meghökkent, hogy Peti Miki ott ült az ő padján. Kezét a pad támláján elnyújtva, lábát keresztbe vetve és arcát fürösztve a napfényben. Majd kap egy bőrrákot, karácsonyra – gondolta és leült a pad másik felére. Pedig az anyja szavai ott voltak tilalomként:

– Ha magányos, idős férfi ül a padon, ne menj oda. Mind veszélyes, ferde hajlama van.

– Az milyen, anyu?

– Mindegy, ne menj oda. Rossz ember.

– Nem is ismered, anyu.

– Hallgass. Rossz és kész – intett az anyja és már a mobilját nézte.

Mindig azt nézte. HR-es egy nagy cégnél. Képben kell lennie. Mindig. Megnézte a gugliban mi az HR-es. Mindenféle butaság jött fel. Skót dolog. Nem értette. Hogy az anyja mit csinál és miért kell képben lennie, mikor a tévében sosem szerepel. Nem kérdezte meg, mert úgyse válaszolt volna rá. Leült a pad túloldalára. Néha ránézett a férfira. Nem is látszik öregnek. Mondjuk a sapkája vérciki. A pulóvere meg homi. Ezt az apja mondta egyszer. Mikor két kollégájáról beszél az autóban. Hogy egymással nyomják. És nem mondta, hogy mit? Azt mondta homik. Csak nézzék meg, hogyan öltözködnek. És persze vágjanak jóképet hozzá. Amikor megérkeztek a céges bulira, ahogy apa mondta, egy nagyon szép ház kertjében volt, a hegyoldalban, ahonnan a folyót lehetett látni. A kollégái ott várták őket. Két férfi, akik kézen fogva álltak. És Ő csak azt látta, szeretik egymást, kedvesek egymással. Figyelnek egymásra. Ahogy apa sosem anyára. Színesen öltöztek és neki tetszett ez. Mert olyan jól néztek ki. Együtt. Mert együtt voltak. Kedvesek. Nem gügyögtek hozzá, természetesen kérdezték őt és őszintén beszéltek vele. Jól érezte magát. Ezt hazafelé meg is mondta. Akkor anya mérges lett:

– Muszáj volt idejönni? Ezekhez? Mi?

És apa azt mondta, a rohadt életbe muszáj, mert Ők döntenek, ki hova kerül majd az új cégnél, az egyesülés után, mert a homiké a hatalom. Ezt is beírta a gugliba. Egy milánói divatcég jött ki, egy koreai farm, meg egy indiai filozófus. Nem is értette. Apát nem kérdezte meg, mert úgyse válaszolt volna. A férfi továbbra is lehunyt szemmel fürdött a napfényben. Ő pedig kinyitotta a tablet tokját, kivette az érintőceruzát, majd beírta a pin kódot és várta, hogy bejöjjön a kép. Amit annyira szeretett. A schaffhauseni vízesés. Ahol tavaly voltak. Akkor mindenki mosolygott. Ott úgy érezte, az volt a tökéletes pillanat. 08.15 14h. Augusztus 15 én délután kettőkor. Ez lett azóta mindenhol a jelszó, a PIN kód. Megnézte, van- e valami levél. A többiektől. Vagy a követett oldalaktól. Aztán csak nézte a mail- t és nem értette. A Mikulástól kapott levelet. Biztosan jó lehet az algoritmus, amit kiválasztottak és automatikusan válaszol. A szűrő kiveszi a kulcsszavakat és a sok kész válasz közül elküld egyet. Tipikus. Megnyitotta a levelet. Üres volt. Trágya egy cég ez- gondolta. És akkor a betűk kezdtek egymás után jönni:

„Szia, Ákos! Szépen süt a nap. Nincs meleged? Kabát, vastag pulóver? Kesztyű?”

A srác rémülten meredt a képernyőre. Húúúú! Hogy micsoda szoftver kell ehhez, hogy a visszacsatolt érzékelés után egyből jelentkezzen. Azta! Aztán megnézte magát és hátradőlt. Kabát volt rajta a nagyi által hozott drága, vastag, igazi norvég pulóver. És a kesztyű! Öcccsém! Ezt is látja a kamerán keresztül. Na, de a kesztyűt, azt nem láthatja.

„Tedd le kesztyűt, túl meleg és húzd le cippzárt, elég lesz a pulóver”

A fiú akkor már inkább félt. Óvatosan körülnézett, ki akar rosszat neki? Mert ezt tanulta otthon. Rosszat akarnak. Azt hogy féljen. Mert rosszak. Azok. Nem tudja kicsodák. De rosszak. Az férfi, ahogy lehunyt szemmel ül, arca a napfényben és most mosolyog egy kicsit.

„Napozzál te is Ákos, jót tesz”

Persze. Napfényvédő nélkül. Bőrrák. Ezt mondta anya is. Aztán Mallorcán be se lehetett hozni a homokos tengerpartról.

„Várod még a Mikulást?”

Óóóó! Akkor ez mégis valami spéci dolog. Kifejezetten klassz. Majd utána néz, honnan is jön, milyen helyről, talán tajvani vagy kínai.

„Várom. Úgyse jön el.” – írta hírtelen ötlet alapján.

A férfi megmozdult. Kinyitotta a szemét és egyenesen ránézett.

– Miért nem jön el? – kérdezte.

A fiú próbált még jobban a pad széléhez ülni.

– Láttad, hogy mit írok?

– Láttam. Itt – mutatott a fejére a férfi.

Persze. Megvan. A napszemüvegen tükröződött, amit írt. Jó szeme van, hogy el tudta olvasni.

– Szóval miért ne jönne el a Mikulás, szerinted?

– Mert nincs.

– Aha. És akkor miért írtál neki?

– Mert tudod azt akarom  hinni, hogy van. Szóval hiszek benne. Aztán tudom, hogy nincs. Pedálfik vannak.

– Mik vannak?

A fiú zavartan nézett. Nem ez a szó az, amit apa mondott. Hogy az olyanokat, mind a tökénél kellene felakasztani. Azt már tudta, mi az a tökénél fogva. Már látott képeket erről. Nem is értette, hogy lehet akkora?

– Pedálfik. A kisgyerekeket bántják.

– Pedofil, Ákos. Úgy mondják.

– Tudod a nevem?

– Én írom neked azt a levelet – mutatott a tabletre a férfi.

Persze. Biztosan pedolfi. Vagy mi. Ákos felállt és menni akart.

– Ha hiszel a Mikulásban, miért gondolod, hogy nincs?

– Ha lenne, akkor már mindenki feltette volna legalább a twitterre.

– Mondjuk megkérte a többieket, ne beszéljenek róla.

– Akkor ez mégis valami pedolfi dolog.

A férfi elmosolyodott, levette a napszemüvegét és nézte a fiút. Melegség. Barátság. Ez jutott a fiú eszébe, mikor belenézett a szempárba.

– Pedofil, Ákos. Pedofil. Nem vagyok pedofil.

– Persze…

– Persze. A Mikulás vagyok.

Ez gyengébb szöveg, mintha pedolfi lenne. Még hogy Mikulás! Homi öltözékben.

– A Mikulás nem így néz ki. Azt mindenki tudja.

– Te is?

– Igen. Én is. Fekete csizma, piros nagy kabát, nagy sapka és zsák van nála. Rénszarvas szánon közlekedik. Hol a zsákod? Hol a rénszarvas szán?

– Nem mindegyik Mikulás használja. Aki már feljebb van a ranglétrán, azok másképpen jönnek- mennek.

– Kutyaszánnal?

– Az ötlet nem rossz. Vannak északon Mikulások, akik azzal mennek az inutokhoz.

– Mamut?

– Inut. Eszkimók. Tudod hol élnek?

– Északon. Jég meg hideg. Iglo- ban laknak és megeszik a fókákat. Pedig azok aranyosak.

– Minen állat aranyos Ákos. A csirke is, mégis a rántott csirke a kedvenced.

A fiú visszaült a padra. Eztet nem tudhatja! Ha az anyja hallja biztosan rászól az eztet miatt, mert az olyan prolis fiam. Honnan tudja férfi, hogy a rántott csirke…

– A kígyó az miért szép?

– Ahogy csillog a bőre. És hogy láb nélkül is gyorsan halad. Hogy sok helyen meg tud élni. Láttál már korall kígyót? Nézd meg.

Ákos beütötte a korallkígyót a gugliba. Több színben is vannak. Elég szép. Így képen. De kígyó. És azt nem lehet szeretni.

– Egy kígyót nem lehet szeretni.

– Lehet, Ákos. Kígyót, békát, bármit. Csak neked azt tanították, hogy az veszélyes és fúj, meg bánt. Ezért nem szereted. Mikor még nem is találkoztál kígyóval. És tudod miért? Mert a kígyó tudja, az ember veszélyes rá. Pedig ő csak akkor támad emberre, ha veszélyben érzi magát. Amúgy elkerüli. Mert ahol ember van, ott a kígyónak nem jut ennivaló. Anélkül, meg nem tud élni.

– Ne legyen ott ahol ember van.

– Nem is volt. Csak aztán az ember mindenhova odament. És neki nem maradt hely. Ezért most már úgy kell élnie, az emberekkel együtt.

– Te tanár vagy?

– Én a Mikulás vagyok Ákos.

A fiú nézte a férfit. A rózsaszín pulóvert, azzal a karamellszerű nyakkal. Hozzá a méregzöld kabátot és a kék sapkát. A rézcsatos csizmát.

– Nagyon röhejes Mikulás vagy.

– Megmondom Márkmanónak, hogy bukott az új dizájnja.

– Egy Mikulás nem beszél így.

– Komolyan? Hány Mikulást hallottál beszélni?

– A tévében, filmeken, rengeteget.

– Az, Ákos mese. Én meg valóság vagyok.

– A Mikulás nem valóság. Szeretnénk, ha az lenne. Mondjuk én is. Persze tudom, hogy nem lehet.

– Miből tudod?

– Mert….hát nem lehet olyat, hogy a kéményen becsusszan és leteszi az ajándékot, aztán vissza és el a szánnal. Nincs is itt kémény.

– Szellőztető?

– A patkány is beszorult, olyan szűk. És te vastagabb vagy, sokkal vastagabb.

– A sok adminisztráció, irodai munka…

– A Mikulásnak nincs irodája. Szakálla van. Nagy fehér szakálla.

– Azt írtad, ne legyen szakállam. Levágtam. Miattad. Amúgy jobban is áll.

Ákos nézte az állát simogató férfit. Tényleg ezt írta. És honnan tudja ezt is? Picit megmozdult benne: lehet, tényleg a Mikulás.

– Miért tudsz rólam ennyit?

– Utána néztem. Mert eljöttem hozzád, Ákos. Teljesíteni akarom a kívánságodat.

A fiú eltátotta a száját. Az ő kívánságát? Azt nem tudhatja senki. Még az Ati sem. Aki a legjobb barátja, naponta chat- elnek.

– Az én kívánságomat?

– „Tudod Mikulás engem nem ölelt meg senki.”

Ákos ösztönösen bólintott. Ezt írta a végére. Ne már! Ő lenne a Mikulás?

– Nem lehetsz a Mikulás…

– Ez egy új dizájn, Márkmanó mániája, hogy újítsunk.  Aztán, mint mondtam, a szánt azok használják, akik valóban dolgoznak, napi munkában hordják az ajándékot. Én egy főnökszerű vagyok. Ezért én csak jövök.

– Mivel?

– Mivel írtál. És megláttam, hogy Te más vagy, mint a többi gyerek.

– Én is gyerek vagyok. Tizenkét éves.

– Leszel januárban. És nem új tabletet kértél. Vagy Netflix előfizetést. Esetleg korlátlan netet.

– Azok megvannak. Mind.

– Csak mosoly nincs. Meg boldogság. Te azt kérted, hogy kapj egy ölelést.

– Igen.

A férfi teljesen feléje fordult és belenézett a fiú szemébe:

– Az, hogy lehet Ákos, hogy téged nem ölelt meg senki?

– Így jött a dolog.

– Nem. A dolgok nem így jönnek. Anyukád, apukád, a nagyi.

– Nem érnek rá. Rohannak.

– Miért?

– Mert muszáj. Mert anyunak képben kell lenni. Hogy az a nyomorult Szalayné ne fúrja ki, mert jól furulyázik. Az én anyukám meg zongorázni se tud.

– Igen. Nos ez kicsit más, mikor felnősz megtudod.

– Nem akarok felnőni –suttogta Ákos és előrejtette a vállát.

– Miért nem?

Rántott magán egyet.

– Mert én nem akarok olyat.

– Milyet?

– Hogy fájjon az élet. Anyu mondta, hogy fáj neki az élet. Meg hogy bántja. Akkor én el akartam menni, megkeresni az életet. És megkérni, hogy ne bántsa az anyukámat, mert így is mindig szomorú. A szeme nem csillog. Csak néha mikor apával van. Kiabálnak igaz, de utána olyan szép az arca.

– Khm. Megtaláltad az életet?

– Apától kértem pénzt metróra. Azt mondta hülye vagyok és ne szarakodjak ilyesmivel. Anyádnak az fáj, hogy a Szalayné egy ribanc. Azt mondta. Akkor elmentem a Szalaynéhoz. A Szilvi nénihez. Hogy ne legyen ribanc és akkor anyunak nem fáj az élet.

Peti Miki maga elé képzelte a helyzetet. A mindenit!

– Megtaláltad?

– Anyu előbb talált meg és nagyon leszidott, mikor elmondtam mit keresek náluk a cégnél. Pedig az egy ház volt.

– És apukád?

– Ő nevetett a dolgon. És azt mondta micsoda egy kölyök.

– Beszéltél erről apukáddal?

– Vele nem lehet beszélni. Mert folyton úton van. Vagy éppen fáradt. Vagy meccs van. Vagy olvas. Vagy az Andrea nénihez megy. Ez titok.

– Titok? Akkor Te honnan tudod?

– Amikor kizártam magam a nyáron és lementem az Andrea nénihez, mert ott van egy pótkulcs. Sokára jött ki és apa inge volt rajta.

– Másnak is lehet olyan inge.

– Az a folt az csak apuén volt. Amikor leette.

– Nem is beszélsz apukáddal?

– Csak a sulit szokta kérdezni. Nem érdekli.

– Miért ne érdekelné? A fia vagy.

Ákos megint megrántotta a vállát.

– Két hete mondtam, hogy bukásra állok fizikából. Azt mondta jól van fiam, csak így tovább.

Peti Miki felnézett az égre és gyűrte magában a haragot és a keserűséget.

– Apa sosem beszél magáról. A gyerekkoráról, meg bármiről.

– Szerinted miért?

– Szerintem nem meri. Fél elmondani.

– Miért félne?

– Mert akkor tudnám az igazat. Azt meg nem akarja. Mert akkor beszélnie kell róla. Velem. Azt se akarja. Sok a dolga. Mindig.

– És miért nem ölelt meg senki? A tanáraid?

– Nem érnek rá. Letudják az órát és rohannak. Az Ati azt mondta kirohannak a saját életükből.

– Az Ati a haverod?

– A legjobb. Ő az Első Lájkoló.

– Az mi?

– Aki közülünk fiúk közül elsőként lájkol mindent és akkor utána mi is. Zenét, képet meg mindent.

– Ettől a legjobb barátod? Azt hittem sokszor mentek együtt moziba. Focizni. Meg könyvtárba.

– Minek? Itt elérjük egymást. Bármikor. A neten.

– De akkor nem találkoztok.

– És?

– És akkor az Ati hogyan öleljen meg téged?

Ákos csak nézett.

– Miért ölelne meg?

– Ha egyszer jó barátok vagytok? Azok megölelik egymást, néha.

– Tényleg? Ezt nem tudtam. Eszembe se jutott.

– Apukád, anyukád csak megölelt már.

– Sietnek. Mindig. Mindenhová.

– Nem dicsérnek vagy szidnak téged mondjuk az iskolai jegyeidért?

Ákos vállat vont.

– Elég jól tanulok. Persze volt már olyan, hogy egyest kaptam. Fizikából. Akkor az apu pofon vágott.

– Fájt?

– Fájt. Aztán az anyu csak beszélt hozzám. Mondta, hogy ezt ők nem érdemlik meg. Hogy ilyen vagyok, hogy egyest kapok. Mert bántani akarom őket. Pedig mindent értem tesznek. Megadnak mindent nekem. Mégsem nem szeretem őket és…- akkor már hüppögött a fiú.

– Jól van. Jól van. Anyukád nem ütött meg?

Ákos a fejét rázta.

– Na látod.

– Apa kívülről ütött meg. Az fájt. Anya belülről ütött meg. És az még mindig fáj.

Peti Miki nézte a srácot, ahogy az öklével törli a könnyeit. Aztán elővett egy tiszta zsebkendőt. Kifújta az orrát. Megtörölte a szemét. Nagy levegőt vett.

– Én szeretem őket. Hidd el.

– Elhiszem. És tudom is.

– Mert te vagy a Mikulás?

– Mert én vagyok a Mikulás. Igen. És mert minden gyerek szereti a szüleit, bármit mondanak is neki.

– A nagyi azt mondta, csak a jó gyerekek kapnak ajándékot a Mikulástól. Vagy a Jézuskától. Ki az a Jézuska? Az is Mikulás?

– Ő egy konkurens cégnél van. Mindegy. A nagyi se ölelt meg?

– Tönkretenném a toletjét, azt mondta.

– A toaletjét. Az a ruhája.

– Sosem bántottam a ruháját. Nem szabad puszit adni neki.

– A sminkje miatt.

– Ezt is tudod? – álmélkodott Ákos.

Peti Miki legyintett. Hány ilyet látott már!

– És Andrea néni? Vagy más, akit ismersz?

– Nem ismerek mást. Nem szabad. Mert rosszak az emberek, jobb ez így. Apa mondja mindig. És Andrea néni mégis az ő ingét viseli. A folttal. Akkor Andrea néni nem rossz, ugye?

– Nem. Sőt szerintem sokkal jobb – mosolygott Peti Miki.

– Mikulás, te…

– Peti. Ez a nevem.

Ákos őszintén megdöbbent.

– Van a Mikulásoknak neve?

– Persze. Sokan vagyunk, hát valahogy hívni kell minket. Én Peti Miki vagyok.

A kisfiú most először elmosolyodott.

– És van Ákos Miki is?

– Áki Miki. Az északi tizenkettes körzet főnöke. Új srác, dolgos.

– És te is főnök vagy?

– A keleti huszonnégyes szektoré. Ide tartozol Te is.

– Peti?

– Igen?

– Tényleg azért jöttél, hogy a kívánságomat…

– Tényleg. Elhiszed, hogy Mikulás vagyok?

– A Petit biztosan-  nevetett Ákos és Peti Miki vele nevetett.

– Haladás. Azért jöttem, mert nem hittem el.

– Nem hiszel nekem, Peti?

– Hiszek Neked Ákos. Azt nem hittem el, hogy van ilyen. Hogy valakit nem ölel meg senki.

– És most?

– Most már tudom. És szégyellem magam. Mindenki helyett. Mert elfelejtünk emberek lenni.

– Neked főleg, mert Mikulás vagy.

– Igen, valóban-  mosolygott Peti Miki és csak nézte a fiút.

– És hogyan fogod teljesíteni? Megölelsz?

– Én biztosan. Csakhogy az nem ér semmit.

– Semmit?

– Mert azt én adom. Mert tudom azt szeretnéd. Olyantól kell kapnod, aki nem tudja. Csak egyszerűen rájön, ez kell neked, hogy…

– …boldog legyek – bólogatott Ákos.

– Igen. Pontosan – mondta Peti Miki, majd felállt.

A kisfiú is felállt, aztán megölelték egymást.

– Köszönöm, Peti.

– Én köszönöm Ákos. Jó volt veled beszélgetni.

Aztán nézték egymást és Ákos kibökte:

– Mi legyek, ha nagy leszek, Peti?

– Rá fogsz jönni. Hogy mit szeretsz a legjobban csinálni, miben vagy a legjobb, mihez van tehetséged, mivel töltöd szívesen az idődet, mi az aminek örülsz, mikor csinálod. Kialakul. Viszont legyél mindig jóember.

–  Az milyen?

– Aki törődik másokkal. Akinek a mások boldogsága fontosabb, mint a sajátja.

– Hogy anyu meg apu boldog legyen.

– Bizony. És legyél mindig önmagad.

– Azt hogyan kell?

Micsoda jó kérdés! – hökkent meg Peti Miki.

– Bárki azt mondja, legyél ilyen vagy olyan, maradj olyan, amilyen vagy.

– Legyek rossz gyerek?

– Nincs jó vagy rossz gyerek. Gyerek van, Ákos. És hogy mennyire szeretsz másokat. Mennyire akarod vagy nem akarod bántani őket. Ha nem érdekel, hogy bántod őket, akkor rossz gyerek leszel. Ha érdekel, hogy anyu ne legyen emiatt szomorú, akkor jó gyerek leszel.

– Én ezt honnan tudjam, ha kicsi vagyok.

Peti Miki megkopogtatatta a fiú pulóverét a szívénél.

– Itt fogod érezni, Ákos. Mindig itt. A szívedben.

A kisfiú nézte a tabletjét. Be volt csukva és nem is hiányzott.

– Peti. Mi lesz akkor, ha senki sem fog továbbra sem megölelni?

– Akkor neked kell megölelni másokat. Akikről úgy érzed, szüksége van rá. Mert csak így lehet boldog. Vagy vigasztalásként. Vagy, mert szereted. Világos?

– Világos. Idegeneket is? – bólintott Ákos.

– Azok nem idegenek, csak még nem ismered őket. Megismered őket, beszélgetsz velük és utána, mikor a szíved azt mondja, MOST, akkor megöleled őket. És boldogok lesznek. Érted?

– Igen, Peti, értem.

– Remek. Akkor nem is zavarlak. Szia Ákos.

– Ne menj még! Mikor jössz újra?

– Egyszer, majd. Ha újra olyat kérsz, amiért érdemes eljönni.

– Ez olyan volt?

– A szeretet mindig olyan.

– És ez a szeretet?

– Az ölelés, az mindig az. Igazi szeretet. És tudod szeretet nélkül, nincs család. Mert nincs, ami összetartsa. Nincs város, nincs ország és nincs világ. Szeretet nélkül csak én van, meg te, meg ő. És MI sosincsen. A szeretet a legnagyobb ajándék. Mindenkinek. Mert abból lesz a boldogság. És tudod Ákos olyan nincs, hogy valaki egyedül lesz boldog. Ahhoz kell valaki vagy valakik, akikkel boldog lehet. Lássa rajtuk is. A legnagyobb ajándék a szeretet.

– A tabletnek jobban örülnek a srácok.

– Igen, mert ők még nem tudják azt a szeretetről, amit te már tudsz.

– És ha nem is fogják tudni, mert aztán egy autó fontosabb lesz?

– Akkor te elmondod nekik.

– És ha nem tudom elmondani?

– Miért ne tudnád? Megírod a neten. Aztán keresel olyanokat, akik úgy gondolkodnak a szeretetről, meg az ölelésről, mint te. És akkor már többen írjátok. Később még többen. Aztán megöleltek mindenkit. Akinek szüksége van rá.

– Ezt fogom a szívemmel látni? – mutatott magára Ákos.

Peti Miki mosolygott.

– Igen. Van egy könyv, amit majd ha nagyobb leszel olvassál el. Antoine de Saint- Exupéry: A kis herceg. Abban van, hogy jól csak a szívével lát az ember. Nem felejted el?

– Nem Peti. És téged sem. Amikor elmesélem, nem fogják elhinni.

–  Ezért nem vagyunk az Instán.Te tudod, hogy igaz és ez a lényeg.

– Köszönöm, Peti – ölelte meg a kisfiú.

– Szia Ákos.

– Szia Peti. Legyél rendes Mikulás. Ez a ruha…

– Szólok Márkmanónak.

– Öleld meg, akkor jobban megérti.

– Úgy lesz – intett Peti Miki és kisétált a parkból.

 

Az idő szaladt és a Mikulások már a következő karácsonyra készültek. Kelet Miki nagyon mérges volt a számok láttán. Azokat nézte és mást már nem látott. Olyan magasan volt, hogy onnan talán nem is lehetett. A 24-es szektor kész katasztrófa! Aztán lecsapta a tabletjét és hívatta Peti Mikit.

– Negyven százalék!!! Negyven százalék!!!! – ütött az asztalra Kelet Miki.

– Látom.

– Peti Miki! Tudod te ez mit jelent?

– Kevesebb tényleges ajándék, több szeretet. Ez jó.

– A francokat jó! Nem tudjuk a tervet hozni! Szponzorokat veszítünk! Pénzt, rengeteg pénzt!

– Azt hittem…

– Peti Miki! Nem érdekel mit hittél! Elcseszted! Azzal a gyerekkel az a…

– Ákos.

– Igen ,Takács Ákos! Na! Miatta van az egész! Tavaly óta negyven százalékot estünk!! Miatta! Meg akiket megtalált. Szeretet- Ölelés. Tudod mennyi követőjük van a Facebook- on, Instán, Twitteren?

– Nem érdekes. Az a lényeg, hogy csinálják.

– Mi a jó fenét csinálnak?

–  Mindenkinek elmondják, mi az a szeretet? Amit eddig még nem érzett valaki. Esetleg érezte, de elfelejtette. Nem látta egy okostelefontól. És elmondják, hogy egy ölelés lehet a legszebb karácsonyi ajándék. Egy pillantás. És hogy együtt vannak. Nem számít az ajándék értéke. Az sem, hogy mennyit adnak. Azt sem, hogy hol adják. Ők számítanak. Akikkel együtt akarnak lenni. Szeretetben.

– Na ezt én, nem hallgatom tovább. Peti Miki ki vagy rúgva. Holnaptól a csomagolóknál leszel.

– És YolliPukki?

– Jóváhagyta. Nyugat Miki tudja, mit kell tenni az eredményekért. Misimanó, illetve már Főmanó, pedig kifejezetten kérte. Szóval ennyi.

– Értem – indult el Peti Miki és még hallotta:

– Negyven százalék!!! Negyven százalék!!!

 

„ Szia Peti Miki!

Biztosan láttad, mi történt. Vagyunk páran és azt szeretnénk, hogy még többen legyünk. Anyu úgy megy el mindennap, hogy megölel. Apu mikor hazajön. Mindig. Mert valahogy megértették. Talán attól, hogy megöleltem őket, nem? És az Andrea nénit már nem öleli meg az apu. Valamiért haragszik rá. Az nem jó. A nagyit is rávettem az ölelésre. Azóta öregebbnek néz ki, nem használ sminket és az a tolatója is egyszerűbb lett. Kiderült nagyon finom sütiket tud csinálni. Már fenn van az interneten és lehet tőle rendelni. Azt mondják azért olyan finom, mert tele van szeretettel. Ez jó nem?

A Facebook- on meg máshol nem nagyon vagyunk. Apa azt mondja, elég ha egymást látjuk, meg azokat, akiket szeretünk. És akkor elmegyünk hozzájuk vagy ők jönnek. És beszélgetünk, meg játszunk. Nem lájkolunk.

Köszönök Neked mindent!

Szeretettel és öleléssel

Takács Ákos”

 

Peti Miki nézte és mosolyogva olvasta Ákos levelét.  Elégedetten bólintott és ment csomagolni. Szeretettel. Mert teli volt szeretettel. És adni akart belőle másoknak is. Mint Ákos. A kisfiú, aki mindenkit megölelt.