60. BRISTOLT LÁTNI ÉS BARCA SEMPRE! | Székely Nagy György

„ Neked bejött az élet. Csak tudnám mikor engedted be?!” KZS bristolszakértő mondta ezt, mikor is elmeséltem neki, hogy megyünk Barcelonába. Igazából akkor engedtem be az Életet mikor idejöttünk Britanniába. 3 éve 5 hónapja és 20 napja. De ki számolja?!

Barcelona az Nagy Álom volt. Már régóta. 1973 óta. Akkor ugyanis Johann Cruyff az Ajax Amsterdam halhatatlan világklasszisa úgy döntött átigazol az FC Barcelonához. Valami rémlett, hogy láttam én egyszer pár évvel ezelőtt a Fáy utcában focizni egy nagyon jó csapatot a Vasas ellen, az is Barcelona volt, de semmi különös nem volt bennük. Aztán jött Cruyff és minden megváltozott. Majd az 1992-es olimpia után Barcelona A Város lett. Persze emellett a Barca imádat megmaradt. Més que un club! hirdeti katalánul a klub jelszava. Több mint egy klub. És ez valóban így van, nem jelszó, tény. A csapatot Katalóniával azonosítják mindenhol a világon. Amelyik Franco halála után, ahogy levegőhöz jutott egyből virágzani kezdett. És ebben a Barca-nak nagy szerepe volt. És Cruyff-nak is, aki később edzőként is remekelt a csapattal. A Barca sikere az mindig Katalónia sikere. És mikor legyőzik a Real Madridot, akkor cava-ban / a katalán pezsgőféle, amolyan kövidinka szódával, bár meglehet amiket én ittam nem volt jó, vagy esetleg nem is az volt, de mindegy / fürdik. Engem amúgy meglepett, hogy lehet Real Madrid mezt kapni néhol, de aztán egy pincér mondta, valamivel le kell törölni a mocskot. Nem lesz ebből barátság én úgy látom.

A már többször emlegetett igen rövid, inkább szandálnak nevezhető bakancslistámon három hely szerepelt, amit látni szeretnék, mielőtt az illetékesnek leadom a szerelésemet és már nem kérek másikat. Cornwall volt az első és ez sikerült, örök élmény lesz. Barcelona a második, ami most jött össze. Edinburgh a harmadik, amit még szeretnék kikunyizni, lécci,lécci,lécci alapon. Legyen mán kicsiny idő erre es.

Amúgy Edinburgh-ról egy Willy Bremner nevű szerény képességű skót focista tehet, akit, miután hatszor rúgták fel kapura törés közben, mindig felállt és a végén akkora gólt lőtt, hogy két napig stoppolták a hálót. Meg egy David Lorimer nevű skót csatár, aki olyan kapufát lőtt, hogy kidurrant a labda. A 74-es VB-n ahonnan veretlenül, kapott gól nélkül estek ki. Akkor kezdtem el utánanézni Skóciának az akkori Google-ben, amit Könyvtárnak hívtak. És az első könyv az Edinburghról szólt. Rajta vagyok a témán, mint Pista bácsi a Jolikán, de én még tudom mit akarok, 2019 egyik célja lesz. Amúgy nagyon jó kérdés, hogy miért nincs több úti célom. Lenne. Elérhető is meg elérhetetlen is. Bár itt, még az elérhetetlen is közelebb van mint otthon valaha volt. „Nem tudnánk úgy élni otthon, mint itthon és nem tudunk úgy élni itthon mint otthon„ mondta egy Kathy ciderrel a kezében nagy sóhajok közepette KZS bristolszakértő a Wetherspoon nevű műintézményben, ahová némi alkohol által történő kedvjavítás céljából tértünk be egy kiváló thai vacsora után. Ezt az értheti igazán, aki kint él. Aki, ahogy mondani szokták otthon, a „könnyebb utat választotta”. Mert valami vagy valaki mindig hiányzik itthon és valami vagy valaki mindig megvan otthon. Rengeteg szép hely van amit látni szeretnék /Hong Kong, Új Zéland, Seattle, Niagara vízesés / és rengeteg szép hely van, amit már láttam. Egyelőre elérhető dolgokért küzd az ember, mint az a pohár Malbec itt a jobb oldalamon.

Szóval Barcelona. Mikor a döntés megszületett és életben is maradt, akkor Aliz megkaparintotta a laptopot, és amíg én a két féle Barcelona útikönyvet böngésztem egy Barcelona térkép mellett, addig Ő egy óra múlva hozta a kész tervet. Egy EasyJet csomagot vett transzferrel, tokkal vonóval, szállodával meg két paellával egyetemben. Megvolt minden egy helyen. Aztán jöttem én, készítsek a három és fél napra útitervet. Mit nézzünk meg. Mikor. Hogyan. Mennyiért. Nosza mi az nekem! Gondoltam át kell ezt venni alaposan. Ez áprilisban volt. Az alaposság szeptember elejéig tartott, amikor is muszáj volt megírni a tervet, mert 24-én már repültünk. Két nap, két útikönyv abszolválva és megvolt, mit KELL megnézni Barcelonában. Aztán mivel a matek nem az erősségem, igaz gyengeségnek sem nevezhetem, ami nincs, kicsit számolgattam és arra jutottam, hogy amit összeszedtem, azt nyolc nap alatt egy maratoni futó teljesítményével simán meg lehet nézni. Akkor csökkentettem a látnivalók számát és úgy négy nap után kezdtem látni a fényt az alagútban, mikor rájöttem, hogy az a sütő és kész az ebéd. Mit mondjak nagy harc volt. Kimaradt sok minden, de végül is egy nagyon pofás excel táblában összeraktam a családnak mi hol merre miként kivel mennyi mé annyi  miért pont ott és pláne. Sokkal könnyebb dolog volt becsomagolni, mert ugye ott meleg lesz. Némi utóvédharc árán az esőkabátok is kikerültek a bőröndből és 24-én reggel borús időben már a reptéren voltunk. A repülés sima volt és borús időben, de pontosan érkeztünk meg Barcelonában, amely rögtön sírva fakadt. Esett. Nem kicsit. Hogy örömében vagy bánatában, azt nem tudom. Az ÉN MEGMONDTAM pillantások száma az egekbe szökött. A 2C terminálra jöttünk. A 2B re kellett menni transzfer ügyben. Ott kedvesen visszaküldtek minket a 2C-höz, mert majd ott lesz a busz. És adtak egy térképet. A busz helyett egy kedves ember volt ott, aki közölte El bús muerte. Vagyis a busz meghalt. De jön másik. Annyi ülés után kifejezetten jó volt állni vagy félórát. A busz megjött. Az eső elállt. A busz beállt. José bepakolt, majd elindult. Közben telefonált! Akkor visszamentünk és még egy párt felvettünk. Amúgy a busz legfontosabb része egy TIP feliratü műanyag vödör volt, amibe José némi borravalót remélt. Biztos nem borotvára költötte, mert akkor egyedi borostája mögé nem tudott volna elbújni. Aztán irány a szálloda. The Gates Diagonal a neve, mindenkinek csak ajánlani tudom. 600 méterre van a Sagrada familiától és 50 méterre az L1 metró Glóries megállójától. Remek szoba és kiváló reggeli volt. Rögtön kaptunk fejenként egy térképet. Amúgy GPS-t akartunk használni, de a Virgin nevű szolgáltatónk megint nem működött külföldön, így aztán egy térkép mindig jól jön. Sir Richard Branson biztos Vodafone-t használ vagy nem megy külföldre. Ha mégis, ne a saját cégét használja, jó tanács. Az első nap délutánja azzal telt, hogy éttermet kerestünk. Valami igazi spanyolt! Na olyan a környéken nem volt. De olasz igen, úgyhogy ott ettünk. Mivel katalán nemzeti ünnep volt aznap, ezért nagyon nem volt nyitva semmi. Este a tv-t néztem. 162 csatorna!!! Közte román, lengyel és képzeljétek még magyar is. Duna tv! A migránsokról beszélt valaki. Tovább! M1 híradó. Na gondoltam, akkor biztos lesz szó a szemétügyről, de Kövér László magyarázott valamit, hogy a migránsok és a gazdaság hogyan függ össze. Tovább! M4 sport. Egy általam nem ismert játékos mutatta, ha eltalálja a labdát, akkor üres kapunál még gól is lehetett volna. Abroncsot!! Azt hittem ezt nem lehet fokozni. De lehetett. Képzeljétek el van külön Barca TV. Mivel a meccseket élőben nem adhatják, hát azt találták ki, hogy az egész meccs alatt egy megosztott képernyőn a két /!!!/ riportert látni, meg a kispadot. 90 percen keresztül!! A Legánes elleni vereséget is így közvetítették. Mikor a második gólt is megkapta a Barca, az egyik riporter sírt. Komolyan! Majd elcsukló hangon mondta, hogy erősnek kell lenni és elviselni Isten büntetését. A Barca kikapott az akkor utolsó előtti csapattól és ez kb olyan volt, mint ha az Armageddont kettővel megszorozzuk és spanyolul énekeljük el a Barca indulót. Ennyit a tv-ről. Amúgy volt egy Ahora vagyis Most című műsor, ahol egy riporter legszelídebb kijelentése a spanyol miniszterelnökről az volt, hogy tonto vagyis hülye. A hanyatló kapitalizmus. Meg a sangria.

Másnap terv szerinti ébredés és remek reggeli után irány az első úticél, a Sagrada Familia nevű templom, amit 1883-ban kezdtek építeni Antoni Gaudi tervei alapján. Mivel Gaudi 1926. június 10-én meghalt, mivel elütötte egy villamos, az épületet azóta is építik. Folyamatosan. Elvileg 2026-ban Gaudi halálának 100. évfordulójára készen lesz. A jegyet előre megvettük így gyorsabb a bejutás. 12-re szólt a jegy és a még spanyolul sem beszélő őr 11.50-kor nem is engedett be bennünket. Egy gyors poggyászvizsgálat, majd az audio vezető felvétele után / itt azért adtak egy térképet, hátha nincs/ beléptünk a Szentélybe. Van az úgy, hogy valaki nagyot vár és kicsit kap. Vagy ami szép távolról, közelről határozottan visszataszító. A Sagrada Familia belülről csalódás volt. Nincs befejezve tudom. Az atmoszféra hiányzott. Vagy az elvárás volt nagy. Üres volt és az egyedi megoldású oltárom kívül nagyjából semmi sem volt benne. Mivel 12.15-kor jegyünk volt az egyik toronyba / a másikba már nem volt jegy!/ így igyekeztünk, hogy a liftet elkérjük. Mivel gyalog kellet lejönni alig 160 méter magasból ezért pl egy kínai hölgyet aki 86 éves volt, de 100-nál senki sem nézte többnek, nem engedtek fel. Pedig mondta, hogy Ő nem fél. A torony viszont félt tőle. Amúgy a torony hihetetlen volt. A kilátás az élmény utolérhetetlen. Egy 64 cm széles folytonosan kanyargó lépcsőn lejönni bélcsavarodás nélkül az már valami. Az előttünk menő amerikai hölgy folyamatosan videózott és sajnos kommentált mindent. „ Ó micsoda látvány!” ez volt a kedvence. És a Gorgous azaz fantasztikus. Két percig várt arra, hogy az egyik párkányról elrepüljön egy galamb. Mivel kőből volt ezt nem tette meg, Miss America nagyon csalódott volt, mondta is Milyen furcsa dolgok vannak itt Európában! Szerintem is. Amerikában az a galamb repült volna. Mert ott minden nagyobb és jobb és szebb. Nem mondom azt, hogy nem álltam közel ahhoz, hogy a festett szőke hajából egy maréknyi mintát vegyek mind a két kezemmel, de a neveltetésem és az akkor már teljes erejével tomboló tériszonyom meggátolt ebben. Leérve egy gyors imát mondtam, mert azért jó jóban lenni a Főnökkel a saját házában. Mindent összevéve, a Sagradat nézze meg mindenki, aki arra jár. Mert mégiscsak egy híres hely. És ahogy olvastam, most már van építési engedélye is. 130 év után. Nem semmi.

A következő program az volt, hogy keresünk a La Rambla környékén egy klassz vendéglőt, majd lesétálunk el-elcsalingázva a tengerig. Mivel a 3 napra szóló minden járműre érvényes jegyeket már megvettük, gondoltuk menjünk metróval. Pici részlet kimaradt, hogy a neten vásárolt jegyeket először érvényesíteni kell és adnak egy kártyát, amivel aztán Barcelona mind a 10 metróvonalán, buszán villamosán elő vasútján közlekedhetünk. Egy nagyon kedves alkalmazott hölgy aki azért van a forgalmas állomáson, hogy segítsen a sok külföldinek jegyet venni, katalánul kiválóan beszélt, spanyolul kicsit és valamit angolul. Na ebből a három keverékből összehoztuk, hogy először el kell mennünk a Plaza de Catalunya Tourist Officia nevű irodájába és ott megkapjuk a jegyet. Szuper. Alig egy kilométer! Na jó, kettő. De hát szerencsére ott volt Aliz is, aki vett négy jegyet és így metróval mentünk a térig. Az L2 vonalon kemény három megálló volt. Amit tudni kell a barcelonai metróról. Jelenleg 10 vonala van, de épül a 11. is. Remek. Mindenhova elvisz. Mivel a spanyol vasutak szélesebbek, mint az európai nyomtáv, ezért a kocsik is szélesebbek, több a hely bennük. Kapaszkodni felfelé nem lehet, de középen van egy rúd, amiről már csak egy táncos hölgy hiányzott talpig szempillában, igaz csak nekem. Maga az állomás az kopott, egyszerű, baromi meleg és keskeny. A szerelvény viszont hűtött. Nem kicsit, nagyon. Apró ledlámpák mutatják, merre járunk éppen, de be is mondják spanyolul és katalánul mi következik, hova lehet átszállni. Szóval remek! Az irodát megtaláltuk, mosolyogva megkaptuk a jegyet, amivel aztán három napig gond nélkül utaztunk. Sokkal jobb, mint autóval közlekedni. És kaptunk térképet, ha már turista iroda.

A La Rambla az Barcelona másik híressége. Nem tudom hányszor képzeltem el, hogy ott fogok sétálni a kavargásban, hömpölyögni egyet a tömeggel, aztán leülni egy kávéra vagy bármire és nézni a csodát. És most itt volt. Hihetetlen. Barcelonában rengeteg sugárút, Avenida vagy katalánul Avinguda található, amelynek a lényege, hogy az autó-busz forgalom a két szélén halad, eggyel beljebb a villamos, majd egy széles mindig fákkal övezett sétáló rész jön, külön bicikli sávval. Remek megoldás. A La Rambla is ilyen. Jobbra balra szebbnél szebb házak. Kis utcák, teli kis üzletekkel, megbúvó kávéházakkal. Aki szereti, annak csodálatos. A La Rambla közepén van a Mercat de la Boqueria nevű vásárcsarnok, ami látványnak nagyszerű, fogyókúrának csapás. Mindenféle gyümölcs, hús, édesség és persze tengergyümölcse választék. Venni enni túlélni. Ez a jelszó. Ahogy KZS bristolszakértő szokta mondani: Nem azért megyek külföldre, hogy marhapörköltet egyek tarhonyával. Mindent megkóstolok, mert van eü kártyám és ha látják mitől akarok meghalni, hát piszok udvariasak lesznek. Így voltunk mi is és Aliz például egy remek paellát evett én pedig egy kiváló sonkát, amiből higgyétek el annyiféle van, mint a franciáknál sajtból. Az, hogy 6,4 másodperc alatt aficionado de jamón lettem, azaz sonka imádó nem meglepő. Olyan sonkákat kóstoltam, hogy ketté álltam volna, ha nem, lettem volna fáradt. És kicsit lejjebb egy kávézóban megittam azt a kávét, amit úgy 30 éve terveztem. Na ezt nem tudom leírni. Ott ültem, melegem volt, a kávé finom és vagy pár ezer ember sétált le föl, oda vissza meg előre. A nap sütött, mert azt muszáj neki és az ég kék volt. Életem egyik legtökéletesebb pillanata 1999. augusztus 15én volt a Rajna vízesésnél Schaffhausenben. Most megint azt éreztem, azt a nyugalmat, tökéletességet és harmóniát, amit ÉLET-nek hívunk. Azt hittem ennél jobb nem lesz. Másnap ez is megváltozott, de ilyen fáradt csülkökkel ne szaladjunk előre, nem is tudnék. Nem mentünk ekkor végig, mert látni akartuk a Palau Güelt, Gaudi egyik remekét. Ehhez bevettük magunkat az Óvárosba, Barri Gótic és ott sétáltunk, megnézve mindent, amit lehetett. A Palau Güel szép volt. Alizzal ellentétben én mindig szerettem, szeretem és szeretni fogom a gömbölyű formákat, ezért Gaudi építészete mindig közel fog állni hozzám. Én színesebbet vártam, de Ő meg nem várt engem, így nagy csalódás nem ért senkit. Viszont ott is volt térkép, el is tettük, még jól jöhet. Az Urquinaona állomást úgy találtuk meg, hogy tulképpen a Plaza de Catalunyát kerestük. Hazafelé a szálloda mellett lévő Carrefourban bevásároltunk és kimerülten de élményekkel tele zuhantunk a szállodai szobánkba.

Mindig mondják, hogy a katalán emberek milyen kedvesek. Három példa. Amikor megálltam a Sagradaról egy képet csinálni, csak akkor kezdtek dudálni rám, mikor a hatodik képet csináltam. Látták a hátizsákból meg a Barca sapkáról, hogy külföldi vagyok, hát hagytak fotózni. Az út közepén. Kettő. Mikor a La Rambla szélén beültünk egy vendéglőbe, ahol minden spanyol tudásomat összeszedve elmondtam a rendelést, a pincér egyre összébb húzódó szemöldökkel hallgatott, majd így szólt Can I help you? Így aztán Aliz 26 másodperc alatt elintézte a dolgot. Hiába, ami nála dicsőség az nálam szégyen. Három. Mikor kerestük a Palau Güellt, akkor megkérdeztem egy fickót, megtudná-e mondani, hogy merre van? Mire bólintott, Naturalmente / természetesen / mondta és tovább ment. Így megy ez.

Ne reménykedjetek, nem ússzátok meg. Még két nap Barcelona van.

Hasta la vista!